Margot

Az olimpia kellős közepén egy olyan történetet szeretnék elmesélni, ami egy kicsit korábban kezdődött.

2024 március másodikán a Glasgow-i fedettpályás atlétikai világbajnokság, női rúdugrás döntő.

A verseny nyúlós, nyűgös. A léc rosszul van rögzítve, rezeg, magától is lepottyan, többször fel kell húzni. Futó számok indulnak – várni kell, mert a pisztoly, a csarnok zaja zavaró lehet az ugró számára. Hosszú, hosszú percek telnek úgy, hogy semmi nem történik és nem tudni, mikor fog. Két ugrás között akár fél-egy óra szünet van egy versenyzőnél, így a bemelegítés, a fókusz, a relaxáció egyensúlyát megtartani nem triviális.

Margot Chevrier, az aktualis francia bajnok, 4.65 magasságra készül. Nekifut, de levegőben elveszíti a lendületét.
Később úgy nyilatkozik, a szíve hamarabb fájt, mint a lába.
Mint lassított felvételen, úgy esik le – nem előre, hanem oldalra, bal lába a szivacs ferde oldalára esik, majdnem 5 méterről.

A letűző szekrényben, összetört szívből kitörő kiáltással, nyitott boka töréssel hosszú percekig várja az orvosi ellátást. Fél órányi szünet, mire stabilizálják, beállítják Margot bokáját – ott helyben, érzéstelenítés nélkül – és kórházba szállítják. Néhány lépésnyi távolságból a többi versenyző rémülten követi az eseményeket. Rúdugrók nem egymás ellen, hanem saját magukkal küzdenek. Margot nem ellenfél, hanem egy közülük. Tudatosul bennük, hogy basszus, ez mégiscsak egy extrém sport. És basszus, most én jövök. Most én ugrok.

Aznap este Margot Chevrier begipszelt lábára filctollal ír: in Paris 2024, I’ll jump!

Paris 2024, az olimpiai játékok a saját hazájában. A pillanat, amelyre 7 éve készül, és ami 5 hónap múlva kezdődik.

Ranglista alapján biztosított a részvétele. Ő a jelenlegi francia bajnok. A világ csúcs ugrói közé tartozik.

Az orvosok nem csak a párizsi olimpiát kérdőjelezik meg, de azt is, hogy valaha újra ugorhat. Azt is, hogy egyáltalán járni fog.

Margot egyébként ötödéves orvostanhallgató. Pontosan tudja és érti, mi történt, pontosan tudja hogy az esély nagyjából 0 százalék, de úgy dönt, megtesz mindent. A világhálón megosztott bejegyzéseiben közvetíti az első tál raviolit, amit képes magához venni, az első önállóan (csúszva, de büszkén) legyőzött lépcsőt, az első összehajtott kupac ruhát, az első lépéseit két bottal. Mosollyal, humorral, a sérült bokáját Josienak becézve. Viccelődik, hogy adidas – a szponzora – most spórol egyet a cipőjén, mert csak a fele kell. Rajzol adidas logót a sérült lábát rögzítő szerkezetre. 17 nappal a baleset után újra edzőteremben van. Az első sportrehabilitációs turnusra két bottal és gipsszel érkezik. Május elején saját lábon sétál ki a létesítényből. Következő turnus után kocogva hagyja el a capbretoni rehabilitációs központot.

Facebook és Instagram felületeken láthatunk az első futásait, az első óvatos ugrásait, mindennapok emberfeletti munkáját, a naplementéket, az egyre több mosolyt, a reményt, a küzdelmet, a realitást, mindent. Egy interjúban viccel, némi önirónia kíséretében, hogy végülis sérülhetett volna meg egy edzésen, egy mindennapi helyzetben, de nem – neki csakis élőben, tv-ben, csúcsidőben adatott meg, milliós közönség előtt.

Július 7-én érkezik a hír: feltételesen nevezték a párizsi csapatba. A feltétel, hogy július 21. előtt ugrania kell 4.50 métert, ezzel bizonyítva azt, hogy készen áll.

Július 22-én Margot egy szívszorító posztban publikussá teszi a Francia Atlétikai Szövetség és saját döntését: nem áll készen, nem megy Párizsba. A 24 éves versenyzőnek még bőven 10 éve marad az élsportolói karrierrből – az elhamarkodott hazai olimpián való szereplés most túl nagy kockázat lenne.

Biztosan meg fogom nézni mind a női, mind a férfi versenyt, és bár hiányozni fog a szelíd arcú francia lány, úgy érzem, ez az egész történet valahogy fontosabb, mint az, hogy ki lesz a dobogós, hogy hányadik lesz a magyar Klekner Hanga, hogy az első olimpiáján mekkorát ugrik Molly Caudery, hogy a budapesti osztott aranyérem után Katie Moon vagy Nina Kennedy repül feljebb, hogy Mondo megkísérli-e a következő világ csúcsot és a szimpatikus EJ Obiena hoz-e érmet Fülöpszigeteknek…

Margot története azért fontosabb, mert az olimpia az emberi teljesítmény határainak feszegetéséről szól. Valamiről, ami legesleg. Annak árával együtt. Ha nincs olimpia, mint cél, mint álom, vajon hol tart most Margot története?

Az olimpia, ez esetben az élet értelme, az ami miatt megéri minden nap kelni az ágyból és reggeltől estig küzdeni azért, hogy sikerüljön.

Az életben nem mindig sikerül minden, akkor sem, ha mindent beleadunk.

Viszont ha nem adunk bele mindent, akkor lehet, hogy letérünk arról az útról, ami talán egy magasabb célt támaszt elénk, mégha az az út kerülő út is.

Columbus Indiába indult, de közben Amerikára bukkant rá.

Attól lesz nekem jó, ha van célom, mert ha elérem, már minden könnyebb lesz?

Nem.

Soha semmi nem lesz könnyebb. Ezt garantálom. Az élet nem így működik.

De ha egy irányt választasz és megteszed azt a hatalmas utat, ami MAJDNEM a célodig vezetett, akkor sokkal erősebb leszel, sokkal jobban le tudod küzdeni az akadályokat és az irányváltást – ha szükséges – meg fogod tudni lépni.

És bár Margot nem tud ugrani augusztus 5én a Stade de France-n, nekem ő nyerte meg az olimpiai szellem arany, platinum díját. Mert az elképzelhetetlen teljesítmény után, ami a gyógyuláshoz kellett, még elképzelhetetlenebb az az erő ami ahhoz kellett, hogy mindezek után beismerje: nem vagyok még kész. A sérüléssel járó, szívból jövő kiáltástól a nyugodt, bár fájdalommal teli nyilatkozatig a francia tv-ben, ő minden lépésében megmutatja azt, amit sokan, én is, pszichológus diplomámmal együtt, néha nehezen hiszünk el.

Hogy megéri. És nem csak a végén járó esetleges jutalom miatt, de a megtett út miatt is.