Lelkes, szeretetéhes, introvertált srác

Még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy kéretlenül nekiállok Milák Kristóf személyiségét elemezni, hadd áruljam el: a bejegyzés címe egy idézet. 2023-as interjúban az úszó ezekkel a jelzőkkel írta le fiatalkori önmagát.

Az intro- és extrovertáltság, a közhiedelemmel ellentétben, nem (csak) arra vonatkozik, hogy valaki szeret társaságban lenni, vagy pedig zárkozottabb a többiekkel szemben. Sokszor egy introvertált ember nem csak a társasággal, de egyéb dolgokkal, ingerekkel hamarabb telítődik, mint egy extrovertált, és vele ellentétben nem a külső ingerek sokasága, intenzitása, gyorsasága tölt fel.

Az ingerekről (csak hogy kontextusba helyezzük): míg a zöld cigi átlagosan 5 százalékkal, a feladat elvégzése (tesztkitöltés) közben érkező telefonhívások/emailek 10 százalékkal, időszakosan csökkentik a az IQ-t. A közösségi média folyamatos pittyegése pedig 20-30 százalékkal csökkenti a fókuszt és a teljesítményt (ezek és hasonló példák). Ezek átlag adatok. Egy introvertált embereknek az ingerküszöbe alacsonyabban van, így lehet, hogy számukra a zavaró ingerek káros hatása még intenzívebb.

A figyelem, a teljesítmény, sőt az IQ csökkenése a mindennapi életünkben is égető probléma. Értesítések, információk állandó többlete kimeríti a szellemi képességeinket. Egy olyan állapot, amelyben lelkileg vagy mentálisan túlterhetlődünk – és ezáltal csökken a koncentrációs képességünk, a teljesítményünk és a teherbírásunk is – nem optimális semmilyen feladat elvégzésre. Arra végképp nem, hogy valamiben extra teljesítményt, világcsúcsot, olimpiai érmet próbáljunk elérni. Ilyenkor minden zavarónak ítélt tényezőt, mellékvágányt érdemes kizárni ahhoz, hogy csak a feladatra tudjunk koncentrálni.

Milák Kristóf aranyérmes olimpiai úszását az operaházi kakasülőn, a Traviata alatti szünet utolsó perceiben néztük végig a telefon képernyőjén egy kedves barátommal, aki nem mellesleg zenei újságíró. Együtt örültünk.

„Tudod, újságíróként nekem is rosszul esett, amikor XY (neves magyar zenész) azt közölte velem, hogy én nem adok interjút, soha, senkinek, ne haragudjon, de magával sem teszem kivételt” – mondta a barátom, amikor szóba került Milák Kristóf választása, hogy nem áll szóba riporterekkel. – „De nem tartozik ezzel se nekem, se senkinek. Interjú helyett írtam egy cikket róla, megmutattam, az tetszett is neki.”

Bizonyos szomorúsággal olvastam Késely Ajna azon nyilatkozatát, amelyben az előző, nyers, előfutam után készült, egyébként lefegyverzően őszinte és szívmelengető riportot úgy érezte, meg kell magyarázni: „Az interjúm nem tudatos, mentegetős, felelősségtől mentes üzenet lett volna. Sőt, nem is üzenet, hanem egyszerűen kötelességünk interjút adni, abban az adott pillanatban, mikor még kavargó érzelmekkel elénk rakják a mikrofont.”

Beszélgettem egyszer egy olyan operaénekessel, akit egy sikeres előadás után 4 legnagyobb operaügynökségtől kerestek fel egy szerződéskötés lehetőségével. Az illető találkozott az elsővel, akire a választása esett volna. Az ügynök második vagy harmadik mondata az volt, hogy „magácska ugye nem gondolja komolyan, hogy csak 350 követője van instagramon?”.

A szomorúságom mind a két esetben abból adódik, hogy én nem úgy gondolom, hogy ez egy kötelesség. Egy sportoló vagy egy zenész dönthet úgy, hogy ott, akkor, friss élményekkel, lihegve, érzelmesen nyilatkozik riporternek vagy a követőinek a közösségi médiában – de dönthet úgy hogy később, vagy egyáltalán nem. Mind a kettőnek van előnye-hátránya, adott pillanatban vagy az egyik, vagy a másik lehet jobb döntés – de a döntés maga mindenképpen a sportoló vagy a zenész kezében van.

Egy olimpiai sportolónak az a kötelessége (és akkor is a kötelesség szót erősnek érzem), hogy adott napi fizikai és mentális állapotához képest adja ki magából a legjobbat. Egy zenésznek az a dolga, hogy zenéljen. A 21. században megszokott azonnali és folyamatos információ áramlás nem csak a befogadó figyelmét, teljesítményét csökkenti, de olyan helyzetbe hozza a sportolókat, zenészeket, bárkit, aki éppen valamilyen valós vagy vélt tűz közelében van, amire nagyon nehéz nemet mondani.

„A hülye fejem, amiért ilyen nehezen kezelhető vagyok, engem az is visz előre” – mondta a már idézett interjúban Milák Kristóf – „a bezárkozott, makacs, céltudatos, előretekintő, maximálista hozzáallásom ad egy komfortérzetet, egy biztonságérzetet hogy csak én vagyok és kizárom a világot”. Egy másik interjúban kedvesen, mosolygósan, és emiatt talán szívszórítóan fogalmazott: „sokkal könnyebb jól úszni, mint szerethető embernek tűnni”.

Mind nekem, mind az újságíró barátomnak azért volt különösen kedves Milák Kristóf tegnapi győzelme, mert saját úton, ön- és céltudatosan, elérte a célját, amivel megmutatta, hogy így is lehet. Ahogy Késely Ajna is megmutatta, hogy lehet tömegeket inspirálni úgy, hogy nem éppen aranyérmes valaki, ellenben alázatosan, őszintén és nyíltan beszél a sporttal kapcsolatos lelki folyamatokról.

Egy olyan közeget, társadalmat, világot képzelek el, ahol nem érzi magát rosszul egy sportoló sem, amiért nyilatkozott a futam után – vagy amiért nem nyilatkozott.

Sőt, tovább megyek: olyan világon tudnék élni, és olyan világot próbálok magam körül teremteni, ahol senki nem érzi rosszul magát azért, mert nyilatkozik vagy azért, mert hallgat. Ahol őszinte, érző figyelemmel meghallgatjuk az embert, ahelyett, hogy ítélkeznénk, ha megosztja velünk egy-egy gondolatát. Ahol tiszteletben tartjuk, ha egyáltalán nem, vagy nem épp velünk szeretné a gondolatait, érzéseit megosztani.

Ahol egy húszonkét éves tripla (!) olimpikon tudja, hogy nem kötelessége, hanem lehetősége van interjút adni.

Ahol egy operaénekes teljesítményét nem az instagram-követők számában mérjük.

Ahol ez a lelkes, szeretetéhes introvertált srác nem érzi, hogy a hülye feje (azaz maximalista, céltudatos hozzáállása) miatt ő nehezen kezelhető vagy nem szerethető.

Köszönöm, Kristóf.