Je ne regrette rien

Mélina Robert-Michon nem volt elégedett az utolsó, 12. hellyel a női diszkoszvetés döntőjében.

Francia sportolóként természetes, hogy hazai közönség előtt különösen jól szeretett volna szerepelni.

A történetben van azonban egy csavar, ami egyrészt talán emeli is a csalódottság érzetet, de ugyanakkor más perspektívát is ad.

Ez volt ugyanis a hetedik olimpiai szereplése.

21 évesen Sydneyben hatalmasnak tűnt neki a stadion, a közönség, az egész millieu. Nem jutott döntőbe, ahogy 2004-ben Athénban sem.

Négy évvel később pekingi olimpiai játékokon először sikerült az első 8 közé jutnia. Akkor – tehát már 12 év élsportolói karrierrel a háta mögött – úgy döntött, hogy ott hagyja a civil állását és teljesen a sportra koncentrál.

2010-ben született az első lánya.

2012-ben Londonba úgy készült, ez lesz az utolsó, záró olimpiai szereplése. 33 éves volt és az ötödik helyen végzett.

Egyfajta büszkeséget éreztem – nyilatkozott – mert az ötödik hely egy tiszteletreméltó eredmény, de volt bennem némi csalódottság is – épphogy lemaradtam az érmekről. Éreztem, hogy most nem állhatok le, ha már ilyen közel vagyok.

Egy évvel később, 66.28m eredménnyel, döntötte a saját, korábbi országos csúcsát, ezzel együtt ezüstérmet nyert a moszkvai világbajnokságon.

2016-ban Rióban, az ötödik olimpiai játékokon további fél métert javított a francia csúcson, ami olimpiai ezüstérmet ért.

Akkor úgy tűnt, ez volt az utolsó.

2018-ben Mélina életet adott második kislányának.

2021-ben azonban a covid-olimpiára, a tokiói játékokra is kijutott. Nem volt elégedett sem a verseny atmoszférájával, sem pedig a saját eredményével (nem jutott döntőbe).

Akkor elgondolkoztam, hogy abba kellene-e hagynom, de ugyanakkor éreztem, hogy nem tudok leállni. Nem akartam negatívan befejezni a pályafutásomat. Párizsi helyszín lehetőséget adott arra, hogy „otthon”, a francia szurkolók előtt, a családom előtt éljem meg a játékokat.

2024. június 22én részt vett az olimpiai fáklyás stafétában – Loire közeli Saint-Chamondban ő adta tovább az olimpiai lángot.

Július 26-án ő volt a francia csapat által kiválasztott zászlóhordozó az olimpia nyítóünnepsége alatt.

Augusztus 2án idei legjobb, 63.77m eredménnyel jutott döntőbe, három nappal később azonban az utolsó helyen végzett.

Nagyon csalódott vagyok – mondta a riportereknek. – Nyilvánvalóan nem ezért jöttem. Tudom, hogy milyen formában vagyok… Nem tudtam érvényesülni. Valószínűleg túlzottan próbáltam elzárni a stadion zaját, atmoszféráját, ennek eredményében a döntőben hiányzott belőlem az izgalom.

Mélina Robert-Michon egy korábbi interjúban mesélt arról, hogy sportpszichológussal készül az olimpiai döntőre. Szavai alapján úgy tűnik, hogy a modellezés, mentális felkészülés intenzítása az ő számára nem volt most optimális. Itt fontos, hogy olyan sportolóról van szó, akit nem feltétlen a higgadtság, hanem a szenvedély juttatot ki hét olimpiára. Atlétikában nőként egyedül Merlene Ottey, jamaicai sprinter, büszkelkedhet hasonló eredménnel, férfiák közül pedig egyedül Jesus Angel Garcia vett részt eggyel több olimpiai játékokon.

Ezt a részletet azért emelném ki, mert nagyon fontosnak tartom a sportpszichológus, teljesítménypszichológus, mentál tréner munkájában. Nem vagyunk egyformák, a sportolóink, zenészeink sem azok, és lehet, hogy az megfelelő arousal szint felmérése, beállítása adott személynél adott helyzetre vonatkozóan nem egy triviális feladat. Az optimális funkcionálási zóna mindenkinél más. Sokan túlságosan izgulnak, nekik relaxációs, koncentrációt fokozó technikákra van szükségük. Előfordulhat azonban, hogy „alul”izgul valaki, ezesetben túlzott higgadtság ugyanolyan zavaró hatással tud lenni a teljesítményre.

Párizs után még legalább egy évig folytatni akarom, mert a jövő évi világbajnokság Tokióban lesz, és nagyon szeretnék visszamenni Tokióba, hogy egy jobb végeredményt érjek el. És utána nem mondom, hogy vége, mert nem tudom. A szenvedély a kulcs; nem hiszem, hogy valamit olyan sokáig tudsz csinálni, ha nem szereted. Én szeretem, amit csinálok, nagyon élvezem, és azt hiszem, ez az, ami visz előre. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem tart örökké. A legtöbbet hozom ki belőle, ami más perspektívát és elkötelezettséget ad a karrierem iránt. Utána majd valami mást fogok csinálni, és ez így van rendjén. – nyilatkozott még Párizs előtt Mélina Robert Michon.

A szakmázós kitérő mellett, nekem ez a legfontosabb üzenet, amit tanulhatunk ebből a történetből. A szenvedély, az elhivatottság, az, hogy „még van bennem, és meg akarom ezt mutatni”. Az, hogy úgy tegyünk le a lantot, hogy ne sajnáljunk semmit.

„Top five regrets of the dying” bestseller könyv szerint, a haldokló emberek legnagyobb megbánása a következő: „Bárcsak lett volna bátorságom ahhoz, hogy olyan életet éljek, ami hű önmagamhoz, és nem azt, amit mások elvárnak tőlem”.

Legjobban nem azt sajnáljuk, hogy megpróbáltunk valamit és elbuktunk. A legmakacsabb, legélénkebb „mi lett volna, ha…” érzés jellemzően azokhoz a helyzetekhez kapcsolódik, ahol nem volt bátorságunk mély – vagy annak tűnő – vízbe ugrani.

Mélina Robert-Michon-t valószínűleg nem véletlenül választották háromszor az év sportolójának. Az eredmények, a hét olimpiai szereplés, a francia csúcs, ami még mindig az övé – az csak az érem egy oldala. A másik egy önazonos, érett gondolkodású, de ugyanakkor szenvedélyes nő, aki azért sportol, mert nagyon szeret azt, amit csinál, és aki – mint egyéni sportoló, mint csapattárs, mint zászlóhordozó, mint francia atlétikai csapat „anyukája” – egy olyan emberi színvonalat képvisel, ami nem csak a sportban példaértékű.

És bár az eredményekkel nem mindig elégedett – ami egy élsportolónál természetes – úgy tűnik, mindent megtesz azért, hogy évtizedekkel később azt mondhatja a döntéseiről és az életútjáról:

Je ne regrette rien.