Mindig velem történik valami.

A fenti mondat rám is igaz lehetne. Aki ismer, annak valószínűleg meséltem például azt a sztorit, ahogy éjjel 3-kor leszállítottak a román határon a buszról otthon felejtett személyi igazolvány miatt.

Amellett, hogy egy életre megtanultam háromszor ellenőrizni minden irat hollétét az utazások előtt, azt is megtanultam, hogy különösebb stressz nélkül képes vagyok leszállni a buszról, alaposan kiröhögni saját magamat, beülni a magyar határőrök segítségével egy debreceni reptérre tartó román kisbuszra és onnan hazajutni Budapestre.

A „mindig velem…” történetek jellemzően egy gyorsító sáv ahhoz, hogy valami újabbat tanuljunk magunkról, a rezilienciánkról, másokról, a világról. Arról, hogy bizonyos dolgok csak addig tűnnek lehetetlennek, megoldhatatlannak, amíg meg nem történnek, és amíg meg nem oldjuk.

Nem utolsó sorban, remekül lehet rajta később szórakozni.

De most nem magamról szeretnék írni.

Sokan találkoztak olimpia kezdetekor azzal a sztorival, hogy a nyitóünnepségen egy zászlóhordozó a Szajnában elvesztette a karikagyűrűjét, amiről hosszú, érzelmes posztot írt a közösségi médiában.

Aki a riói játékokat is követte, talán emlékszik arra a versenyzőre, aki a 2016-os szezonban minden (!) versenyét megnyerte, beleértve a Gyémánt Liga monacói állomását is, ahol ráadásul megdöntötte az országos csúcsot (239cm). A következő magasságra (241cm) tett kísérlete után pedig sírva hagyta el a szivacsot, elszakadt Achilles szalaggal, hordozóágyon vitték le a pályáról. Négy héttel a 2016-os Olimpia előtt, amelyre London óta készült.

Talán sokan emlékeznek az osztott aranyra férfi magasugrásban a 2021-es Tokiói olimpián, ahol két holtversenybe jutott versenyző úgy döntött, együtt áll majd a dobogó legfelsőbb fokán (ahogy két évvel később Katie Moon és Nina Kennedy a budapesti világbajnokságon, rúdugrás döntőjében).

2024. augusztus 3-án, párizsi olimpiára indulás előtt egy nappal, az olasz Gianmarco Tamberi kórházba sietett, veseköves tünetekkel. Végül kiutazott, selejtezőben elért 224cm magassággal továbbjutott.

2024. augusztus 10-én délután még úgy tűnt, kizárt dolog, hogy Gimbo részt vegyen a döntőben, a párizsi sürgősségin töltött hajnal és délelőtt után.

Este, orvosi engedéllyel mégis megjelent a Stade de France-ban. Egyértelmű fájdalmai ellenére, harmadjára győzte le az első (221cm) magasságot, a következőt (227cm) sajnos nem sikerült már átugrania. Láthatóan csalódott volt, de figyelemmel és drukkolással kísérte a többieket a verseny végéig.

Vele minden bizonnyal mindig történik valami – „jóindulatúak” szerint pedig tesz is érte.

Ő volt az, aki egy megnyert verseny után eljátszotta, hogy lesérült, aztán egy maréknyi rugót szórt ki a cipőjéből (miután különösebb erőfeszítés nélkül megdöntötte az Európa Bajnokság rekordját).

Ő az, aki a budapesti világbajnokságon egy dobos szólót játszott le, megnyerte a versenyt és következő negyven percben saját magát és a közönséget szórakoztatta végeláthatatlan bohóckodással.

Ő az, aki a márciusban lesérült Margot Chevrier-nek még aznap este küldött egy bíztató, őszinte jókívánságokkal és tapasztalatból jövő tanácsokkal teli videóüzenetet.

Őt többek között azért könnyű felismerni, mert sokszor csak a fele szakállát borotválja le a versenyekre.

Gianmarco Tamberi egy jelenség. Mint sportoló és mint showman is. Olyan ember, aki mer, aki próbál, aki szórakoztat, aki szenvedélyes, aki mindig, minden körülmények között nyerni akar. Aki mind a stadionban, mind a közösségi médiában nyíltan mutatja be az érzelmeit, amellett, hogy fokozott és alapos munkáról tesz számot nap mint nap.

És bár a stílus, a show, a félig borotvált szakáll és a hosszú instagram posztok egyesek szerint „too much”, az eredmények (vis maiort kivéve) szintén magukért beszélnek.

Azóta Gianmarco jobban lett és újra edz, a következő versenyekre készül. Az elveszett karikagyűrűt egy szerelmes levéllé varázsolta és felajánlotta a feleségének, hogy ő is dobja be a Szajnába az övét, aztán még egyszer összeházasodhatnak. A tokiói holtverseny lehetőséget adott arra, hogy jó barátjával, a szintén nagy küzdő és visszatérő katari magasugróval, Mutaz Essa Barshimmal közösen ünnepelhessék az olimpiai aranyérmet.

Mindig történik valami. Velem, Tamberival, veled.

Közben elfáradunk, falnak megyünk, sírunk. Van benne veszteség, csalódás, fájdalom. Mindemellett minden ilyen eseményben rejlik tanulási lehetőség, alázat, humorérzék, a küzdeni akarás és annak következő szintjei, ha nyitottak vagyunk rá.

Mindig történik valami, és ez így van rendjén.

Similar Posts

  • Margot

    Margot története azért fontos, mert az olimpia az emberi teljesítmény határainak feszegetéséről szól. Valamiről, ami legesleg. Annak árával együtt. Ha nincs olimpia, mint cél, mint álom, vajon hol tart most Margot története?

  • Je ne regrette rien

    „Akkor elgondolkoztam, hogy abba kellene-e hagynom, de ugyanakkor éreztem, hogy nem tudok leállni. Nem akartam negatívan befejezni a pályafutásomat. Párizsi helyszín lehetőséget adott arra, hogy „otthon”, a francia szurkolók előtt, a családom előtt éljem meg a játékokat.”

  • Hűha-érzés

    Alapvetően nem gyerekeknek találták ki annó az olimpiát, a legtöbb versenyző felnőtt fizikummal, tapasztalattal, pszichével rendelkezik. De nem az a baj, hogy a fiatalok kerülnek a felnőtt mezőnybe, ha olyan a teljesítményük. Miért ne nyerhetne egy olimpiai számot egy tizenéves versenyző?

  • Lelkes, szeretetéhes, introvertált srác

    A figyelem, a teljesítmény, sőt az IQ csökkenése a mindennapi életünkben is égető probléma. Egy olyan állapot, amelyben lelkileg vagy mentálisan túlterhetlődünk – és ezáltal csökken a koncentrációs képességünk, a teljesítményünk és a teherbírásunk is – nem optimális semmilyen feladat elvégzésre.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük