miért sírtam amalfiban?

Múlt héten Kedvesemmel Nápolyban és a környékén hosszúhétvégéztünk.

Természetesen nem mondok újat azzal, hogy Dél-Olaszországot meglehetősen nagy adag dolce vita érzéssel fűszerezve érdemes fogyasztani, és a pontos terv nem lesz a barátunk. Jártam már Szicílián, Szardínián… nagyjából el tudtam képzelni, mi vár ránk.

A feltételesen tervezett autóbérlésről már első este, a reptérről a szállásra vezető buszozás során letettünk, szembesülve a nápolyi forgalommal és a számunkra kissé életveszélyesnek tűnő közlekedési kultúrával. Jó lesz nekünk a tömegközlekedés, mondtuk, hisz mind az Amalfi-partra, mind a pompeii-i és herculaneumi romokhoz kitűnően eljutunk vonattal/busszal/hajóval.

Másnap kedélyesen elfogyasztottuk a reggeli espressót a Cafetteria San Gennaróban. Pontosabban: még a nap első kávéja előtt egy kisebb befagyási rohamot kaptam a tömegtől, a zajtól és a káosztól, de a finom kávé és a crema pasticcierával gazdagon töltött brioche valamelyest segített rajta (ugye mondtam, hogy kell a dolce vita?). Onnan az volt a terv, hogy vonattal eljutunk Salernóba, onnan pedig hajóval Amalfiba, egyrészt azért, mert ez volt a leggyorsabb útvonal, másrészt pedig azért, mert az Amalfi-part elsődlegesen tengerről nézve látványos.

Alapvetően azzal nem is lett volna baj, hogy más automatában lehet freccia jegyet venni és más automatában a regionális vonatra szólót, de még azzal sincs semmi, hogy az automatáknak csak a fele működik, a másik felük harmada pedig kizárólag készpénzért hajlandó szóba állni az érdeklődővel. Ez bármelyik általam ismert városban előfordulhat. Persze lehetett volna előre online jegyet venni, de nem tudtuk, melyik vonatot sikerül elérni.

Jeggyel a kezünkben a vágányok irányába indultunk. Az indulási táblán a vágány száma helyett PF betűket láttunk, és bár beszélek olaszul, sőt ott is éltem egy évet, ehhez a rövidítéshez nem volt szerencsém, megfejteni sem tudtam. Egy jegyellenőrző fiatalember (nevezzük Marcellónak) lelkesen bátorított minket, hogy „onnan” fog indulni, a húszas vágány irányába mutogatva. Ott viszont se vonat, se kiírás (az indulási idő természetesen egyre közeledett). A következő fiatalember (egyszerűség kedvéért nevezzük őt is Marcellónak) már kicsit részletesebb tájékoztatást adott: balra kell kimenni a vasútállomás épületéből (tehát mégsem a húszas vágány?), és arrafelé lesz a megálló, ahonnan a buszunk indul (mert ahogy kiderült, éppen pótlóbusz közlekedett az általunk választott vonalon, de az első Marcellónak erről valószínűleg nem volt tudomása).

Indultunk tehát balra, kifelé, ahol a középtávolban felsejlő Terminal Bus feliratot is láttuk. Lelkesen gyorsítottunk, hisz az öt perc múlva induló buszt még pont elérjük…

…amennyiben ismeretlen okból nem indult volna öt perccel hamarabb. Ellentmondást nem tűrően, bár csigasebességben vonult el az orrunk előtt. Próbáltunk utánasétálni, reménykedve, hogy talán a pályaudvar előtti buszmegállóban megáll, de a busz egy igen bátor sávváltás után elgurult.

Szerencsére a nagyjából harminc perccel később induló következő pótlóbuszra is érvényes volt a jegyünk, így gyors vízbeszerzés után a Bus Terminal felé vettük az irányt, ahol kisebb értetlenkedés és néhány udvarias kérdés után kiderült, melyik busz a miénk (ugyanis az, hogy számozott kocsiállások legyenek egy buszpályaudvaron, arra a környékre nem jellemző).

Az út eseménytelenül telt (azt viszont érdemes megjegyezni, hogy 38 perc helyett közel másfél óráig tartott, mivel az elvileg közvetlen, autópályán haladó busz mégis bekanyarodott az útba eső falvakba, amin nem csak mi lepődtünk meg, hanem a buszon utazó olaszok is).

Salernóban terveztünk ebédelni (mivel szokásomhoz híven előre megkerestem a környék számomra legszimpatikusabb éttermét), de a késő busz miatt egyenesen a hajóállomásra igyekeztünk. Kellemes szellő kísérte a körülbelül 25 perces hajóutat (mindez természetesen az aktuálisan uralkodó hőségben zajlott).

Amalfival (és még inkább a városka minden négyzetmilliméterén nyüzsgő turistákkal) körülbelül másfél óra után jól laktunk, így eldöntöttük, hogy visszahajózunk Salernóba. Hajójegyet kitűnően lehetett online venni… odafelé. Visszafelé sajnos azzal szembesültünk, hogy a következő 2-3 hajóra nem lehet jegyet venni (vélhetően túltelítettség miatt), az pedig nem volt szimpatikus opció, hogy a következő 5-6 órát is ott töltsük. De lám: egy óra múlva van busz, menjünk akkor busszal! Még gyorsan megnéztük a kellemesen hűvös Duomót (ahol a „fényben úszó angyal” fotó is készült), aztán elindultunk a buszállomás felé.

Ahogy említettem, a buszok arrafelé nem számozott kocsiállásokról indulnak (Amalfiban pályaudvar sincs, csak egy kisebb, de annál kaotikusabb tér), és az úticél sincs kötelezően kiírva a busz orrán. Az első útba eső buszon sikerült megtudni, hogy a Salernóba tartó busz a tér túloldaláról indul (akkor még nagyjából negyed óra volt az indulásig).

A negyedik megkérdezett sofőr sem volt az, akit kerestünk, viszont kisvártatva egy igen sürgető „SALERNO!!!” kiáltás a jó irányba vezetett minket. Buszjegyet korábban próbáltunk online venni, de a szolgáltató honlapjának lejárt biztonsági tanúsítványát a telefonom olyan kockázatosnak ítélte, hogy inkább meg sem nyitotta az oldalt. Így a fedélzeten érdeklődtem. A szép korú sofőr (nevezzük Ettorénak) arra kért (enyhén leb*szós hangnemben), leszek szíves fáradni a tér túloldalára, ahol egy kollégájánál lehet jegyet szerezni. Az imafüzérfa alatt útpadkán ücsörgő Salvatore egy vastag pakliból osztogatta a jegyeket, csakis készpénzért (mivel Amalfiban buszpályaudvar nincs, értelemszerűen kassza sincs, automata pedig végképp). Hat euróval könnyebb lett a pénztárcánk, lett jegyünk! Visszafordultunk, mosolyogva sétáltunk vissza Ettoréhoz… aki épp padlógázzal szaladt kelet irányába.

Öt perccel az indulási idő előtt.

Ott volt az a pillanat, amikor sírtam Amalfiban. Mert fáradt voltam, iszonyú meleg volt, kezdtem éhes lenni, mindenekelőtt már kora reggel óta túlterhelődött az idegrendszerem (és ekkor már 16 óra körül jártunk), és azért is, mert papíron mindent jól csináltam. Időben voltunk az állomáson, kitartóan érdeklődtünk, melyik busz lesz a miénk, volt készpénzünk, vettünk jegyet, siettünk vissza, időben voltunk… és mégsem sikerült azzal a busszal utazni, amivel terveztünk.

Ügyfeleim sokszor számolnak be hasonló helyzetekről: mindent jól csináltak, mégsem őket választották ki egy szerepre, mégsem ők nyertek egy előjátékot, mégsem tudtak jól kijönni egy fontos tárgyaláson. Sokan hajlamosak ilyenkor magukban keresni a hibát: mit rontottam el? Mit néztem be? Mit kellett volna másképp? Néha tényleg van ilyen tényező, de leggyakrabban a döntés a saját hatáskörünkön kívül esik. Ettore (és a korábbi, nápolyi buszsofőr) nem azért indult öt perccel korábban, mert én csináltam bármit rosszul, valószínűleg egyszerűen ez a szokása, vagy ő nézte be az időpontot, és így tovább. És akkor jön a harag, tagadás, értetlenkedés….

Folytathattam volna a sírós hisztit Amalfi buszállomásán. De szerencsére a Kedvesem volt aznap a Bölcs Elme magyar hangja.

A Bölcs Elme, vagy szélesebben a három elme modell a dialektikus viselkedésterápia egyik legtöbbet használt fogalma, amit ügyfeleimnek is rendszeresen tanítok.

A helyzetet a Racionális Elmém készítette elő: az, ami tervez, precíz, kissé merev, pontos, az, amelyik útitervet ír, vonatmenetrendet néz, előre lefoglal éttermet. Csakhogy ott, ahol voltunk, ezzel egyszerűen nem mentünk sokra, mert nem vettük eléggé figyelembe a helyi kultúrát. A reakcióm viszont az Érzelmi Elmémből fakadt: hiszti, sírás, tagadás, értetlenkedés. Nem akartam elhinni, hogy egy nap alatt másodszor történt meg ugyanaz, és hogy Ettore ráadásul maga küldött minket jegyet venni, mégsem várt meg minket.

A DBT szerint mindkét elme önmagában korlátozott: a Racionális Elme figyelmen kívül hagyja az érzéseket és a kontextust (mint ahogy én figyelmen kívül hagytam a délolasz szokásokat), az Érzelmi Elme pedig elsodor minket a pillanat hevében, és megnehezíti a tiszta gondolkodást. A cél nem az, hogy az egyiket „legyőzzük”, hanem hogy megtaláljuk a kettő integrációját: a Bölcs Elmét. Ez az a belső hang, amely képes elismerni az érzést anélkül, hogy az érzés irányítaná a viselkedést, és képes a tényekre figyelni anélkül, hogy érzéketlenné válna.

Kedvesem reakciója volt a legtisztább Bölcs Elme, amit el tudtam volna képzelni. Először a helyzet felismerése és megnevezése, tárgyilagosan, mindenféle ítélkezés és érzelmi felhang nélkül: nem tudtunk a tervezett busszal indulni, egy órát kell várnunk a következőre. Ezután jön a Bölcs Elme egyik kulcskérdése: mi a következő hatékony lépés? A mi esetünkben, fáradtan, szomjasan, a következő hatékony lépés a közeli vendéglátóegységbe vezetett. Igen, ennyire egyszerű. Nem kellett ott előre megoldani a hazautat, a vacsorát, az estét, vagy a másnapra tervezett Pompeii- vagy Herculaneum-látogatást. Csak azt, hogy az egyórás várakozás alatt szerezzünk hideg innivalót, sőt, lehetőleg kávét is.

Aznap este pedig életem egyik legjobb kagylóételét ettem egy olyan étteremben (Osteria da Antonio, Nápolyban, a Castel Nuovo mellett), amelyet nem gugliztam ki precízen előre, hanem csak belebotlottunk. Úgy tűnik, néha az ilyen is kell

PS. A PF rövidítés pedig Piazzale Ferrovia, azaz Vasút Tér, azaz adott esetben a vasútállomás előtti tér, ahonnan indul a pótlóbusz – kivéve, mint ahogy a mi esetünkben történt, amikor a busz a közeli buszállomásról indul.

PPS. Visszafelé Salernóból Nápolyba semmi pótlóbusz, simán vonattal jöttünk…