őzike az autópályán

Mielőtt belekezdenék, egyezzünk meg egy dologban: egy őz az autópálya közepén semmi jót nem jelent, igaz? Na ugye.

A mai történet viszont nem az autópályán kezdődött.

Nyaralásunk alatt Ciri agarunk nagyszerűen érezte magát egy miskolctapolcai kutyapanzióban (ahogy a képen is látható). Munka után épp érte igyekeztünk, amikor a dugó miatt a Google Maps készségesen felajánlotta, hogy ne a városon keresztül menjünk, hanem egy „rövidítésen”.

Mi baj lehet?

A mosolyom már akkor kezdett ráfagyni az arcomra, amikor a jól nevelt aszfaltútról egy igen göröngyös földútra kanyarodtam. Néhány döcögős kilométer után, egy jó magas dombról leérve, az út egyszerűen elfogyott. Egy gyönyörű zöld mezővel álltunk szemben.

A Google Maps szerint létező út sehol, térerő szintén sehol.

A kedvesem előre sétált. Valószínűleg nem csak mi szívtuk be ezt az útvonalat, mert halvány keréknyomot vélt felfedezni a térdig érő fűben, így lépésmenetben indultunk tovább, ő gyalog, én az autóban, a távolban felsejlő útfolytatás felé, mint két ősember a vadonban. Majdnem.

Aki látta a kocsimat, az már sejtheti, hol lehetett a hiba ebben a történetben. Egy huszonhárom éves, alacsony építésű jószággal közlekedem, amely semelyik oldalról nézve nem hasonlít terepjáróra… inkább olyan kanapés vadállatra, aki véletlenül mezőre kiszökött.

Egy furcsa, bár nem túlságosan baljós koppanás kíséretében (aki ilyen autóval jár, már nem ijed meg minden hangtól, mondom én, az autóhipochonder) ki is értünk az útra. Egy telken dolgozó idős házaspártól megkérdeztük, okulva az esetből:

„Jó napot, elnézést, végig el lehet menni ezen az úton?”

„Cső. El.” – érkezett a bíztató, szűkszavú válasz.

És valóban, lehetett, sőt némi civilizációt és aszfaltutat is láttunk, mielőtt bekanyarodtunk az utolsó egyenesre (ami szintén földút volt, de legalább már ismerős). Egy mögöttünk haladó autó mintha előzni próbálna, dudált is. Megálltunk.

„Helló, ööö, magatok után húzzátok a sárvédőt” szólt a fiatalember.

Kiszálltunk.

A sárvédő, ahogy kiderült, a hátsó lökhárító alsó, műanyag része volt, amelyben a tolatóradar lakik (a mellékelt illusztráción jól látszik, milyen otthonosan érezte magát, kiszabadulva a helyéről).

Szerencsére nem nagy kunszt, sikerült visszapattintani a helyére, átvettük a kutyát, sikerélmény, boldogság, el is felejtettük az egészet.

Néhány nappal később, este, az autópályán kedélyesen, szigorúan a megengedett sebességgel haladva Budapest felé, egy furcsa sípolásra lettem figyelmes, de a műszerfal nem jelzett hibát (a check engine lámpát leszámítva, de ez jobban aggaszt, ha épp nem világít). Akkor kapcsoltam: tolatóradar. Mintha koppant is volna valami, és mintha a mögöttem haladó autó villogott és a lökhárítóm felé mutogatott volna, olyan lelkesen, mintha ő találta volna fel a problémát.

Hát jó. Köszönettel intek, vészvillogó be, oldalra ki, és nagyjából egy kilométeren belül szerencsésen találtam egy kamionpihenőt. Ablak a kutyának le, motor le, kiszállok.

A látvány, ami fogadott: egy kábel elszakadva, a többi ép, de így mégsem mehettem tovább, magam után húzva a bizonyítékot (a kép akkor készült).

Körülnézek. A parkoló szinte üres, két külföldi kamiont leszámítva, ahol két nagydarab kolega (leánykori nevén kamionsofőr, népszerű fészbúk csoport után kolega, szigorúan lengyel helyesírással) ücsörög a padon. Gyújtás be, ablak fel, kézzel leellenőriztem az aszfaltot, kutyatalp-biztosnak minősítettem, póráz, Ciri az autóból ki, és virágos nyári ruhában, hercegnős kinézetű kutyámmal együtt, mint egy abszúrd art nouveau festményről kisétált páros, elindultunk a két kolega felé.

Az „excusemesorrydoyoumaybehaveascrewdriverbecauseineedtotakemybumperoff” című hadarásomat kellő értetlenkedéssel fogadták (lehet, hogy ők sem tudtak jól angolul, lehet, hogy én sem mondtam jól az autóalkatrész nevét, lehet, hogy mindkettő egyszerre), de valamit mégis megértettek, mert az egyik odaszólt a másiknak:

„Gyere, nézzük meg.”

„Jaaa, szóval ti magyarok vagytok? Bocs, azt hittem, ti vagytok a kamionnal.”

„Á, dehogy, őzikével ütköztünk, összetörte az autót, autómentőt várunk.”

Együttérzésemet kifejezve, jóllétükről érdeklődve elhadartam a történetet még egyszer, most magyarul, immár sokkal érthetőbben. Visszasétáltunk az autóhoz, és elhangzott a kérdés: van csavarhúzó?

Mondom, ha lenne, már rég levettem volna azt a pár szenzort magamtól, és nem itt beszélgetnénk. A kocsiban lakó csavarhúzó valami bútorszerelés miatt ki lett véve, és nyilván nem került vissza. Mert miért is került volna.

Gondolkodnak, gondolkodnak.

„Csipesz van?”

Van bizony. Pont olyan, mint a képen, de menta színű. Valami előző széria lehet. Nagyon pro, 399 forint. Elővettem, és pár percen belül a problémás alkatrész már a csomagtartóban pihent, én pedig szaladtam tovább a naplementébe.

Másnap reggel hívtam Zoltánt (őt nem kell nevezni Zoltánnak, hanem tényleg Zoltánnak hívják), a szerelőt. Megbeszéltünk egy félórás randit: menjek, felrakjuk. Otthagytam az autót, közben beugrottam a boltba, mondván, addigra úgyis kész lesz. De ha kész lett volna, nem lenne miről tovább írnom.

Short story long: az egyik kábel rövidzárlatot szenvedett, ki kellett cserélni. Csakhogy mivel amerikai modell a jószágom, és nem csak a tolatóradar kábele lakik ebben a szerkezetben, hanem a szélességjelzőé is, sem „a kábeles ládában”, sem a másik három, udvaron álldogáló donor-delikvensben nem találtak megfelelőt. Sebaj, nézzük eBayen! Találtunk is, de a 120 dollár, plusz szállítás, plusz áfa összeget sem én, sem Zoli barátom nem ítéltük jó dealnek.

Így hát tolatóradar nélkül, két órás szerelgetés után indultam útnak, és azóta is jövök-megyek-tolatok-parkolok, immár az ismerős sípolás segítsége nélkül, mint egy igazi boomer nagypapa.

Miért mesélem el mindezt? Mert most, mint egy Mozart-operában, jön a tanulság, és kiáll az egész szereposztás a közönség felé: a két kolega, akik nem is kolegák voltak, hanem két Laca, Zoli a szerelő, a két inasa, a bá, aki szerint „Cső. El.”, a kedvesem, Szabina a kutyatréner, én, Ciri.

„És mit tanultunk ma e tanmeséből?” (Dinyés/Zavada után szabadon):

1. Lehet, hogy a két Laca nem örült túlzottan, hogy összefutott egy őzikével. Nekem viszont nagyon jól jött, mert egyrészt ott voltak, immár a sokk után unatkoztak trélerre várva és eszükbe jutott a csipesz, másrészt nem én találkoztam testközelből azzal az őzikével az M3 kellős közepén. Mindennek van jó oldala, kérdezzétek csak Pollyannát (vagy a Monty Pythont).

2. Nem az számít, mid van, hanem hogy eszedbe jut-e használni, amid éppen van. Ezt üzenem mindenkinek, aki most próbálja nem létező csavarhúzóval megoldani azt, amire egy dm-es csipesz is elég.

3. Néha azt hiszed, szükséged van valamire, aztán amikor kiderül, hogy 120 dollárba kerül eBayen, rájössz, hogy teljesen önállóan, analóg módon is lehet tolatni és parkolni – Géza, az autósoktatóm, büszke lenne rám.