„Már nem okoz örömet a zene.”

Halk beszédű zeneiskolás, aggódó szülőkkel. Közkedvelt szekcióvezető. Énekkari tag. Zenekari tag. A pálya csúcsán lévő énekművész. Karmester. Főtárgy-tanár. Fiatal énekesnő, aki a diploma után nem találja a helyét. Koncertmester. Ügyfelek, ismerősök, barátok, workshop-résztvevők…

és mindenhol ugyanaz a mintázat, ugyanezek a mondatok:

„Már nem okoz örömet a zene.”
„Már alig várom a nyarat, hogy ne kelljen gyakorolni. „
„Nem tudom, hogy valójában mit akarok.”
„Mindig csak ezek az elvárások.”
„Nincs cél.”
„Elfáradtam.”

Elgondolkodtatott. A világ egyik legszebb, legnemesebb találmánya, a zene a szakmájuk – és sok esetben ismerem őket annyira jól, hogy tudom: nem csak szakma, de hivatás is. Tényleg mélyen, szenvedélyesen szeretik a zenét, fontos nekik, szeretnének valamit kifejezni, kommunikálni, kapcsolódni általa. Mégis az hangzik el, hogy „már nem okoz örömet” a játszás, az éneklés, hogy „elfáradtam”, hogy „már nincs kedvem ehhez”.
Az a helyzet, hogy a kettő lehet igaz egyszerre – és igen, ér kimondani, hogy szeretem a zenét, de ma/egy hete/fél éve nincs kedvem játszani.

Ha egy könyvelő frusztrált a munkájával, a kollégáival, a főnökével vagy a munkahelyével, elmehet egy másik céghez, nyithat saját vállalkozást, néhány hónap tanulással akár biztosítási ügynök, bankár vagy szoftvertesztelő is lehet. Technikailag egy zenész is válthatna szakmát… de általában sokkal mélyebben kötődik ahhoz, amit csinál, nem csak intellektuális, de lelki, érzelmi síkon is. Ez az kötődés ráadásul legtöbbször nagyon korán, sokszor hat-hét évesen kezd épülni – hasonló, mint az élsportban (teszem hozzá, Magyarországon! Fejlettebb országokban a sportág választás, elköteleződés mellette sokkal később történik…). Viszont sportolói karriert senki nem tervez teljes életre, a fizikai korlátokra tekintettel. Lelki korlátokról miért nem beszélünk?

A fizikai határok láthatóak, mérhetőek, elfogadottak. Van hozzá nyelvezet, protokoll: pihenőidő, rehabilitáció, edzői és szakmai stáb, tervezett pályamódosítás. A lelki kimerülésnek, a lelki határoknak nincs ilyen elfogadott nyelvezete a zenei szakmában. Nincs neve annak a pillanatnak, amikor valaki azt mondja, hogy „elfáradtam” – pedig ugyanolyan valóságos, mint egy izomszakadás. Csak nem szoktuk időben észrevenni. A zenei karriert pedig általában nem 10-15 évre, hanem egy életre tervezzük.

Ez a rövid megfigyelés nem meríti ki a témát: sőt, szeretnék egy sorozatot indítani. Vannak előttem arcok, hangok, történetek, amik csak köztem és a zenész között maradnak – de a kiégés jelensége a szakmában olyan szinten jelen van és olyan kevés szó esik róla, hogy azzal szeretnék hozzájárulni a beszélgetéshez, ami megosztható: az adatok, a mintázatok, a fontos különbségek (például a kiégés és a depresszió között – beleértve azt, hogy sokszor egyszerre vannak jelen!) és a lehetséges megoldások. A négyszemközt elhangzott történeteket nem mondhatom tovább, de itt jöttök ti: ha van olyan sztoritok, ami elmondható, másokkal is megosztható, amivel szeretnétek csatlakozni a sorozathoz (akár anonim módon, úgy, hogy az írást én közlöm név nélkül) – nagyon sokat tudtok segíteni nem csak nekem, de a kollégáitoknak is.

A kiégés pont elég magányos állapot önmagában. Ne tegyük még magányosabbá azzal, hogy hagyjuk eluralkodni a tévhitet, miszerint „ha nem tetszik, mehetsz kapálni” és hasonló bölcsességeket