A hagyományos zeneoktatás és a kiégés

Valószínűleg nem leszek népszerű, de ki kell mondanom: a hagyományos zeneoktatás sok ponton egyenesen megerősíti a kiégéshez vezető folyamatokat.

Az első ilyen folyamatot már érintettem: a zenészeknél az önazonosság gyakran egészen kicsi kortól kizárólag a szakmához kötődik. Sokan néhány évesen kezdenek hangszeren játszani (gyakran hamarabb, mint írni-olvasni). Húsz-harminc-negyven évesen tehát teljesen érthető, hogy azt mondják: „nem tudom, ki vagyok, ha nem zenélek” (és bármennyire szomorú, egy tizenhárom éves gyerektől is hallottam ugyanezt). Ez azt jelenti, hogy minden szakmai siker vagy kudarc azonnal személyessé, sőt morális kérdéssé válik: ha jó zenész vagyok, jó ember vagyok. És mi kell ahhoz, hogy jó zenész legyek?

A hagyományos zeneoktatás válasza: a tökéletes, hibátlan előadás, ami eleve irreális mérce, és amihez sokat kell gyakorolni. Pihenésről ritkán esik szó, inkább arról, hogy ha nem gyakorolsz eleget, nem is akarod eléggé. Gyakorlás nélkül persze senki nem lesz professzionális zenész, de a „hogyan” fontosabb lenne, mint a „mennyit” (ez már egy másik beszélgetés, amit most nem nyitok ki).

Ott tartunk tehát, hogy jó emberré a jó zenészségem tesz, ehhez pedig megállás nélkül gyakorolnom kell, mindent ennek rendelve alá. 2026-ot írunk, ez nem elég. A social media jelenlét és önmenedzsment szinte kötelező. Régen a zenészek a tévében látott művészhez, a diákok az évfolyamtársaikhoz mérték magukat. Ma egy kattintásra ott a tökéletesen vágott húsz másodperces videó valakiről, aki fiatalabb, ügyesebb, sikeresebb nálad, és ebből könnyen lesz: ha ő már ott tart, én meg sehol, akkor nem kellek.

Egy énekes barátommal két órát beszélgettünk arról, hogy miért énekel egy adott színházban valaki (akit csak Instagramról ismer), és ő miért nem. A javaslatom: törölje egy hétre a telefonjáról az Instagramot. „Azt nem tudom megtenni, posztolnom kell, különben soha nem fogok ott énekelni.” Mikor posztolt utoljára? Három hónapja. És nem csodálom, mert a Szent Algoritmust még a profi marketingesek sem mindig képesek kielégíteni. Ez egy külön szakma. Egy klasszikus zenész esetén sokkal többet ér néhány jó minőségű felvétel youtube-on, mint az állandó influenszerkedés… de ez már megint egy másik beszélgetés.

De tegyük fel, valaki tökéletesen szét tudja választani a két identitást és az Instagram sem okoz neki problémát. Ott a nagyon gyakorlati kérdés: miből fog megélni? Szabadúszóként egy betegség vagy egy rosszul alakuló kapcsolat az aktuális vezetéssel könnyen méltatlan anyagi és szakmai helyzetbe hozhatja a zenészt. Aki zenekari vagy énekkari állásban van, biztosabb jövedelemhez jut, viszont ha kiég, és hosszabb, akár fizetés nélküli szabadságra lenne szüksége, nem garantált, hogy ezt támogatják, itthon és külföldön egyaránt láttam már példát arra, hogy nem. Fel lehet mondani, persze, de arra sincs garancia, hogy pihenés után ugyanoda, vagy bárhová, visszaveszik. Magyarországon egyes műfajok, mint az opera vagy operett, gyakorlatilag monopolizáltak: fizikailag nincs hova menni, ha valaki egy adott színházban nem tud vagy nem szeretne tovább dolgozni.

Ha valaki azon csodálkozik, hogy a magyar zenei szakma ennyire fáradt, fásult, kiégett… az tulajdonképpen szerencsés, mert ő maga nem tapasztalta meg ezeket a problémákat. A kollégái viszont igen.