„Mintha valaki mással történt volna”

Kaya: Emlékszem, néhány éve egy szép tavaszi este ültünk a teraszodon, és azt mondtad: „már nincs kedvem énekelni.” Mire én azt válaszoltam, hogy nem muszáj – hogy csak akkor éri meg, akkor van értelme ha van kedved és örömet okoz. Azt tudtam, hogy olyan nincs, hogy valóban már nem szeretsz énekelni. De valami fal épült akkor közted és az ének öröme között. Ezt a falat a következő években hol lebontottad, hol újra épült, változó volt a viszonyod a pályához és az énekléshez – mégis most itt vagy, itt vagyunk, épp izgatottan készülsz a vasárnapi Primadonna koncertre. Úgy gondoltuk, jó lenne végigmenni rajta együtt, neked is, de talán másoknak is hasznos lehet látni, mi hozhatta a kiégés érzését, mi segített lebontani a falat, és hogy nézett ki az egész folyamat, évről évre. Mikor kezdjük, a coviddal?

Klári: Igen, 2020-21-ben, a Covid alatt, nagyon beteg voltam, és sok kereseti és fellépési lehetőséget elvesztettem. De az időszakról pozitív emlékeim maradtak, mivel úgy érzem, az idegrendszerem kipihente az előző, szakmailag nagyon intenzív évtizedet. A lezárások alatti EstiDalPosta kreatív sorozat volt, a kertépítés dopaminlöket, a Kossuth-díj pláne. De ahogy most nézem az akkori naptáraimat, az érzelmi emlékek azt hozzák fel, hogy valami megváltozott, az azt követő fellépések már nem adtak örömet és energiát.

Kaya: Emlékszem, hogy Erkel Szinház utolsó előtti sorában ültünk egy előadáson, amikor azt suttogtad a fülembe, hogy megkaptad a Kossuth díjat. Akkor nagyon boldog voltál.

Klári: Igen, egészen hihetetlen érzés volt. 2022 is tele volt sikerekkel, a Hunyadi-széria, a Stuart Mária és a Traviata Szegeden, rengeteg koncert, vidéken is, a Danubiával például. A Hoffmann-repriznél gondok voltak a premieren bekövetkezett színpadi sérülés miatt, de akkor hoztad be Ágotátaz életembe (Dr. Lénárt Ágota, neves sportpszichológus, egykori tanszékvezető a Testnevelési Egyetemen), aki megoldást hozott és felülírtuk a rossz érzelmi emléket. Aztán a Halhatatlanok Társulata is újabb elismerést hozott. 2023 jól indult, de februári koncert Athénban már rossz élmény volt. Akkor derülhetett ki, hogy egy évig nem fogok itthon színpadon énekelni. A workshop, amit Ágotával szerveztünk, adott egy menekülő útvonalat, legalábbis egy időre.

Kaya: 2023-as Hunyadinál többször elhangzott, hogy „nincs ihlet”, ami aztán előadás közben mégis megjött. Emlékszem, hogy a szokásosnál kevésbé izgultál, pörögtél, sokszor inkább kedvetlenül vártad a kezdést. Talán utána lehetett az a beszélgetés a teraszon. Aztán jöttek külföldi sikeres szereplések is. Ókori amfiteatrumban a Don Giovanni, hulló csillagok alatt. Arra emlékszem, hogy gyönyörűen énekeltél, de arra is, hogy egyfajta disszociatív állapotban voltál, mintha csak testileg lettél volna ott.

Klári: A Don Giovanni mintha valaki mással történt volna, úgy emlékszem rá. Aztán elkezdődött az egyetem, a két éves Sportmentáltréner mesterképzés. Addigra már nyiltán beszéltünk a kiégésről. Amikor Normát énekeltem Messinában, mindez már hatással volt rám-valami elindult pozitív irányba.

Kaya: Igen, ott készült a kép, ami kiséri a beszélgetésünket, a második előadás szünetében, amikor nézőtéren éreztem, hogy lélekben is ott voltál már. Hogy kiégés ide vagy oda, most, erre az előadásra legalább, visszatértél.

Klári: Torrigiani és a vele való munka visszaadta az önbecsülésem és legfőképp a hitem, hogy várhat még rám ilyen szintű és intenzitású próbaidőszak.

Kaya: Kellett valami ami visszaadta az irányítást, és ez volt az Egyetem. A tudás, a fejlődés, valami új és erős, pozitív inger. Illetve kellett a szakmai elismerés is.

Klári: A Norma felvillanyozó pillanatokat hozott, de nem adott igazi hitet, hogy lesz folyamatos munka. Akkor ugye tartott az az év, amikor nem énekeltem színpadon Magyarországon. Ez egy alap probléma volt, egy törés, aminek máig van hatása. Lebeszélem magam a várakozásról, mert fájt, hogy nem kellek, hogy nincs következménye a korábbi sikereknek.

Kaya: A 2024-es Hunyadi szériában sem érezted magad teljesen jól.

Klári: Erősen bennem volt a kiégés és ezt te hallottad érezted, jelezted. Az egyetemet nagyon szerettem, de kettévált az idegrendszerem:bennem volt a menekülhetnék a pályától, ebbe az új világba – és közben az éneklés maga még mindig zsigerileg vonzott magához. Az operai nyári Traviata nagyon sok jó élmény mellett triggerelt is. Itt jött az Erkel lemez, ami igazából kevesebb érdeklődést keltett, mint a Bel Canto Reloaded, ez csalódás volt. Abban az időszakban nincs rendesen vezetve a naptáram, ez is jel, hogy elvesztettem az érdeklődésem magam iránt.

Kaya: Ez igazán sokkoló lehet azok számára, akik csak a sikert látták, követtek. De valóban, ebben az időben már nagyon felemás érzések kísértek a szakmai életedet.

Klári: Év végén a Nixon adott sok jó energiát, de olyan fáradt lettem, hogy alig ertem az azt követő Pirata végére. Lemondtam az Otellót, attól megkönnyebbültem. Ott már igen beteg lehettem a télen. Még felszivtam magam a bemutatkozásra Ulmban 2025 januarjában, de februárban beütött a diagnózis. Onnan túléles volt a cél, azóta a kiégésről szó sincs, mert nagyon magas a tét. Ki kellett mondanom hogy nagyon szeretek, akarok élni, és aktívan tennem kell érte.

Kaya: Mindent megtettél, és tulajdonképpen egyből kimondtad, hogy a Stuart Mária premierjére ismét színpadon leszel, történjen bármi.

Klári: Igen, ez is motivációt adott. Élni akartam, ez fontosabb volt mindennél, de ösztönösen éreztem, hogy az éneklés ehhez elengedhetetlen. A covid alatt is énekléssel gyógyítottam magam. A Stuarda, azt követő ősszel a Lohengrin és a Devereux hatalmas flow-t adott, élveztem a színpadot, az éneklést de mindegyik után jött a kimerülés, a jövőtől való félelemből fakadó megtorpanás.

Kaya: Az egyik legfontosabb felismerés talán az volt, hogy nem az énekléstől, a zenétől égtél ki és nem ettől ment el a kedved.

Klári: Igen. Mindig mondtam hogy az éneklés olyan, mint egy drog, de most az egyetemnek és más tanulmányaimnak köszönhetően értem, hogy miért. Az éneklés olyan, mint egy idegrendszeri stimuláns, és maga a gyógyszer, nem a trauma forrása. Hatalmas energiákat tud adni. A körítés az, ami a kiégéshez vezetett, és az ahhoz kapcsolódó családi, akár transzgeneraciós traumák hatása. Most mélyen beleástam magam a kollektív trauma témájába, és már azt is tudom, hogy az a furcsa állapot a 2023-as Don Giovanni során egy poszttraumás lefagyás lehetett. A kiégés érzése ez ellen volt egyfajta kézzelfogható magyarázat, egyfajta menekülés. Több oldalról is érdemes megfigyelni ezeket a témákat, több magyarazatot keresni, hogy jobban értsük saját magunkat.

Kaya: Ha most visszanézel, mit látsz másképp még?

Klári: Hogy a küzdelmes idők mindig elfedték a kiégést. Most alapvetően át kell gondolnom az énekléssel kapcsolatos terveimet. Nem lehet máshoz, más pályákhoz hasonlítanom magam, és ennek megvan az oka. Sokáig csak elnyomtam magamban a lázongást, a sok miértet, és ez azt kondicionálta bennem, hogy én csak ennyit érek, hogy nem vagyok jogosult másra. Rendkívül fontos, hogy egy sikeres széria következménye nem mindig következő meghívásokban mérhető. Ez a korábbi, természetesnek tűnő elvárás nagy károkat okozott bennem. Akkor is ha a felszínen volt, mert a lázadás elszívta az energiámat – de talán még jobban akkor, amikor elnyomtam magamban – akkor jött a nihil, a kiégés. Ez most kezd megfordulni, nem egyenes vonalban, de kezd. Ehhez kellett a betegség traumája is, amiért most mindenáron élni akarok, és jól akarok élni. A mából visszanézve, az egyetemi képzés, az összes azóta végzett kurzus és önfejlesztés adta meg a választ, hogy hogyan küzdhetek meg evvel az elhúzódó kiégéssel és hogyan építhetem fel magam teljesen más alapokra.