A „mindig velem…” történetek jellemzően egy gyorsító sáv ahhoz, hogy valami újabbat tanuljunk magunkról, a rezilienciánkról, másokról, a világról. Arról, hogy bizonyos dolgok csak addig tűnnek lehetetlennek, megoldhatatlannak, amíg meg nem történnek, és amíg meg nem oldjuk.
„Akkor elgondolkoztam, hogy abba kellene-e hagynom, de ugyanakkor éreztem, hogy nem tudok leállni. Nem akartam negatívan befejezni a pályafutásomat. Párizsi helyszín lehetőséget adott arra, hogy „otthon”, a francia szurkolók előtt, a családom előtt éljem meg a játékokat.”
A figyelem, a teljesítmény, sőt az IQ csökkenése a mindennapi életünkben is égető probléma. Egy olyan állapot, amelyben lelkileg vagy mentálisan túlterhetlődünk – és ezáltal csökken a koncentrációs képességünk, a teljesítményünk és a teherbírásunk is – nem optimális semmilyen feladat elvégzésre.
Alapvetően nem gyerekeknek találták ki annó az olimpiát, a legtöbb versenyző felnőtt fizikummal, tapasztalattal, pszichével rendelkezik. De nem az a baj, hogy a fiatalok kerülnek a felnőtt mezőnybe, ha olyan a teljesítményük. Miért ne nyerhetne egy olimpiai számot egy tizenéves versenyző?
Margot története azért fontos, mert az olimpia az emberi teljesítmény határainak feszegetéséről szól. Valamiről, ami legesleg. Annak árával együtt. Ha nincs olimpia, mint cél, mint álom, vajon hol tart most Margot története?
